Álom és valóság
Vannak közös nagy álmok, a tudatosság álmai. Először csak néhányan látják őket, majd egyre többen. Amikor valóra válnak, új mintát hoznak a Földre. Egy boldogabb, szabadabb élet mintáját.
Anya álma 1954-ből
az Auroville-charta alapja
Satprem álma
Úton az emberfölötti felé
Kellene lennie valahol a Földön egy olyan helynek, amelyre egyetlen nemzet sem tarthatna igényt tulajdonaként; ahol minden jó szándékú ember õszinte „aspirációval”, szabadon élhetne világpolgárként, és egyetlen tekintélynek, a legfõbb igazságnak engedelmeskedne; a béke, az egyetértés és a harmónia helyének, ahol az ember összes harcos ösztöneit kizárólag arra használnák, hogy megbirkózzanak a szenvedés és a nyomor okaival, legyõzzék az ember gyengeségeit és tudatlanságát, és diadalmaskodjanak korlátozottságain és tehetetlenségén; olyan helynek, ahol a szellemi szükségleteket és a haladás gondját elõnyben részesítenék a vágyak és szenvedélyek kielégítésével és az anyagi jellegû szórakozással és élvezetekkel szemben. Ezen a helyen a gyerekek úgy növekedhetnének és fejlõdhetnének integrális módon, hogy nem veszítenék el kapcsolatukat a lelkükkel. A tanítás nem azért folyna, hogy a tanulók vizsgákat tegyenek le, vagy bizonyítványt és állást kapjanak, hanem hogy már meglévõ képességeiket gazdagítsák, és újakat bontakoztassanak ki. Ezen a helyen a címeket és állásokat a szolgálat és a szervezés alkalmai helyettesítenék. A test szükségleteinek ápolására mindenkinek egyformán lenne lehetõsége, és az általános szervezetben a szellemi, erkölcsi és lelki fölény nem az élvezetek és a hatalom gyarapodásában fejezõdne ki, hanem a kötelességek és a felelõsségvállalás növekedésében. A szépséghez mindenki egyformán hozzájuthatna minden mûvészi formában – festészetben, szobrászatban, zenében és irodalomban egyaránt. A szépség nyújtotta örömben való részesedés lehetõségét csak az egyes emberek képességei korlátoznák, nem pedig szociális vagy anyagi helyzetük. Ezen a helyen ugyanis a pénz többé nem lenne korlátlan úr. Az ember egyéni értékének nagyobb jelentõsége lenne, mint az anyagi gazdagságnak és a társadalmi állásnak. A munka itt nem a létfenntartáshoz szükséges dolgok megkeresésének eszköze lenne, hanem az önkifejezés, valamint az egyéni képességek és lehetõségek kibontakoztatásának eszköze, egyidejûleg pedig a közösséget szolgálná, amely aztán a maga részérõl fedezné az egyes emberek megélhetésének költségeit, és gondoskodna munkaterületükrõl. Röviden, olyan hely lenne, ahol az emberek közti szokásos kapcsolatokat, amelyek rendszerint szinte kizárólag a becsvágyó versengésre és a harcra épülnek, annak a versengésnek a kapcsolatai váltanák fel, amelynek során mindenki azon fáradozik, hogy megtegye a legjobbat, ami csak telik tõle – vagyis az együttmûködés és az igazi testvériség kapcsolatai.
Forrás: www.m-sf.de/dokumente/2004-09-15-auroville.htm http://epa.oszk.hu/02300/02395/00027/pdf/Erted_vagyok_2005_06_30-31.pdf
A.S.Neill álma
Summerhill
Az emberek egy kis foltja növeszt egy igazabb létezést önmagában, talán hogy együtt létrehozzák a szupermen laboratóriumát, lefektessék az Igazság Városának első kövét a Földön. Nem tudnak semmit, kivéve, hogy szükségük van valami másra, és létezik az Összhang Törvénye, a Jövő egy csodás, testet ölteni törekvő „valamije”. Meg akarják találni azon testet öltés feltételeit, átadni magukat a próbálkozásnak, felajánlani szubsz-tanciájukat annak az élő kísérletnek. Nem tudnak semmit, kivéve, hogy mindennek különbözőnek kell lennie: a szívekben, a gesztusokban, az anyagban és az anyag kezelésében. Nem egy új civilizációt igyekeznek létrehozni, hanem egy új embert; nem egy szupervárost a világ építményeinek milliói között, hanem egy lehallgató állomást a jövő erői számára, az Igazság végső jantráját, egy vezetéket, egy csatornát, hogy megpróbálják elkapni és leírni az anyagban a nagyszerű Összhang első hangjegyét, az új világ első kézzel fogható jelét. Nem pózolnak a szerepben, hogy ők valaminek a bajnokai; nem védenek semmi szabadságjogot, illetve nem támadnak semmilyen "-izmus"-t. Egyszerűen együtt próbálkoznak. Saját tiszta hangjuk bajnokai, ami nem hasonlít a következő személy hangjára, és mégis mindenki hangja.Többé nem egy országból származnak, egy családból, egy vallásból vagy egy pártból; saját pártjukhoz tartoznak, ami senki másé, és mégis a világ pártja, mert ami igazzá válik egy ponton, az igazzá válik az egész világ számára és összehozza az egész világot. Egy olyan családból származnak, amely még feltalálásra vár, egy országból, ami születőben van. Nem próbálnak kijavítani másokat vagy bármit, ráönteni a világra öndicsőítő jótékonykodásokat, meggyógyítani a szegényt és a leprást; a kicsinység nagy szegénységét igyekeznek meggyógyítani önmagukban, a belső nyomorúság szürke törpéjét, hogy visszaigényeljék az igazság egyetlen parcelláját önmaguktól, az összhang egyetlen sugarát...
...De az új világ építőinek óvakodniuk kell, hogy ne új börtönt emeljenek, legyen az akármilyen eszményi és felvilágosodott börtön is. Ténylegesen gyorsan meg fogják érteni, hogy ez az Igazság Város nem láthatja meg, és nem is fogja meglátni a napvilágot, amíg ők maguk nem élnek teljesen az Igazságban, és hogy az építési terület először, és leginkább saját átalakulásuk helyszíne. Nem téveszthetik meg az Igazságot. Félrevezethetünk embereket, adhatunk beszédeket és hirdethetünk alapelveket, de az Igazság egy kicsit sem törődik vele.
(Részlet Satprem Úton az emberfölötti felé c. könyvéből)
A Mi álmunk:
a BigFic Nemsuli
„Engedjétek meg, hogy néhány pillanatra abba a tévhitbe ringassam magam, hogy én vagyok az oktatásügyi miniszter és teljhatalommal bírok az oktatás terén. Hadd vázoljak egy általános programot, egy kisérleti „ötéves tervet” az iskolák számára. Miniszteri minőségemben eltörölnék minden úgynevezett javítóintézetet, és helyette közösségi oktatási kolóniákat vezetnék be az egész országban. Rögvest felállítanék egy speciális képzési központot a tanároknak és a gyerekeket gondozó háziasszonyoknak, akik ezeken a helyeken dolgoznának. Minden egyes kolónia kizárólag önkormányzattal müködne. A dolgozóknak nem lennének speciális előjogaik. Ugyanaz az étel és fűtés járna nekik is, mint a növendékeknek. A növendékek pénzt kapnának bármilyen elvégzett közösségi munkáért. A kolónia jelszava a szabadság lenne. Nem lenne helye semmiféle vallásnak, moralizálásnak vagy tekintélynek. Kizárnám a vallást, mert a vallás prédikál, kioktat, erkölcsileg javítani akar és elnyomni. A vallás bűnt hirdet ott, ahol az nem is létezik. Hisz a szabad akaratban, pedig azoknak a gyerekeknek, akik kényszereik rabjai, nincsen szabad akaratuk. A vallásos befolyásolás helyett az érzelmek befolyásolását támogatnám, a szeretetét, s kiiktatnék mindent ami kegyetlen és igazságtalan. Csakis egy módon lehet megvalósítani ezt az eszményt a kolóniában – ha a gyerekeket, amennyire csak lehet, békén hagyjuk, és megszabadítjuk őket a rájuk kényszerített tekintélytől, a gyülölettől és a büntetéstől. Tapasztalatból tudom, hogy más módszer nem létezik. A tanárokat megtanítanák rá, hogy a gyerekekkel egyenrangúként, nem pedig feletteseikként bánjanak. Nem élnének a védekező méltóság és a szarkazmus eszközeivel. Nem keltenének félelmet. Olyan férfiak és nők lennének akiknek végtelen a türelme, képesek messze előre látni és tudnak bízni a végső sikerben.
Amíg létezik tanuló - tanár viszony, amíg a "tanár” azt hiszi, hogy ő az, aki a tudását egyirányúan közvetíti a tanuló felé, - ami kizárja, hogy az ő életébe beáramoljon a tanuló felől érkező, kontroll és irányítás nélküli, friss, szabad létezés bölcsessége - addig az alternatív iskola (reformpedagógia) lesz az egyetlen kiút a rendszerből. A BigFic nem a kiutat keresi valamiből, hanem a kaput tárja szélesre abba a világba, ami a jelen pillanat varázsműhelyébe vezet, ahol a tudást, mint információt felváltja a tudatosság, azaz önmagunk ismerete. Irányításra ugyanis nem a tanulónak van szüksége. Ez csupán az irányító (tanár, felnőtt) hiedelmeiből származó gondolat, ami még nem jutott el benne arra a magaslatra, hogy az élet minden pillanata tanulás. Vagyis az elvárás- és irányításmentes „tanítás" az, ha átadom magam, belépek a jelen pillanatba, engedem, hogy ez a pillanat kibontsa önmagát, ami mindig a szemlélő önreflexiójává válik. Ez a legna- gyobb varázslat, a legmélyebb tanítás, mert ott láthatom meg azt, aki vagyok. Ebben a vagyokban az is megláthatja saját magát, akivel ezt a végtelen jelen pillanatot megosztom. A szabadságban nem „oktalanok” leszünk, hanem feltárul a belső bölcsességünk. Ki az, aki tőlem függetlenül tud, átadhat valamit nekem? Senki. A befogadó, akinek látszólag adom a tanítást, feltétlenül szükséges ahhoz hogy ezt átadhassam. Egyenesen feltétele. Márpedig ha ez így van, akkor ebben az „oktatásban” én az ő szája vagyok ő pedig az én fülem. Azonban míg a fül a megismerés (befogadás), addig a száj az adakozás eszköze. Amikor tanuló vagyok (fül), akkor a tanító (száj) az adakozásán keresztül tanítja önmagát. Amikor tanító vagyok (száj), akkor a tanuló (fül) befogadásán keresztül tanítom magam. Akkor most ki taníthat kit? Mindig magamat tanítom. Nincs külső viszony. Tanító vagyok 2 évesen, 10 évesen és 50 évesen is, aki azért jött le a Földre, hogy másokon keresztül megtanítsa önmagát.